A zöld ötszáz árnyalata: hátizsákkal az Azori-szigeteken 2018. szeptember

1. nap, 2018. augusztus 29.

Hajnali kávézás és készülődés után vonattal mentünk Budapestre a Keletibe. Átszállójeggyel 530.-Ft-ból lehet kijutni a repülőtérre, szóval nem kötelező a drága taxira panaszkodni, mi a 16 kg-s, 60 literes hátizsákkal tömegközlekedtünk. Ne blicceljetek, nem éri meg, gyakori az ellenőr ezeken a járatokon. Irány: Keletiből a négyes metróval a Kálvin térre, onnan a hármas metróval a Köki Terminálhoz, majd a 200E busszal Ferihegy 2-re. A 3/4 8-as soproni indulással délután fél egyre értünk Ferihegyre. A 16:10-es induláshoz képest egy órás csúszással szállt fel a gépünk. Kitaláljátok merre repültünk?

Lisszabonból magyar idő szerint éjjel 1/2 12-kor indultunk tovább és 2-re értünk a szigetre, ahol egyből mellbevágott minket a meleg, párás levegő. Rájöttünk, hogy eredeti terveinkkel ellentétben nem tudunk a reptéren aludni, mert bezárják, ezért lesétáltunk az óceánpartra és egy világítótorony tövében felvertük a sátrunkat és úgy hajnal 4 körül már aludtunk is 😂

2. nap, 2018. augusztus 30.

Kora reggel a városközpont felé haladva a parton halászatra készülő munkásokat fotóztunk. Majd Ponta Delgada főterén kávéztunk a templommal szemben, Árpi valami citromos süteményt evett ami jól be volt eresztve brutál cukormázzal úgyhogy pont neki való volt. A piacon friss ananászt és érett sajtot vettünk, majd strandoltunk  az Atlanti óceánban hogy a bálnalesig elüssük az időt. A bálnalesre a Moby Dick nevű társasággal mentünk, és csoda élményekben volt részünk. Láttunk spriccelő bálnákat bébi bálnákkal, majd később egy másik helyen hatalmas delfinrajt bébi delfinekkel. A hajóskapitány igen tapasztalt lehetett mert tudta hogy hogyan játsszon a delfinekkel: egy-egy erősebb kihúzatást követően a hajó által keltett hullámokon játszottak a delfinek és produkálták magukat. A bálnales 4 órás hajóút volt, és a kapitány a hatalmas csomagjainkat látva megkérdezte hogy hova megyünk tovább, majd felajánlotta hogy elvisz minket úticélunkhoz, Agua de Pau-ba mert ő is arra fele megy, csak kicsit tovább. Ugyan a négysávos útról miattunk le kellett térnie, de levitt minket a faluba, nem az út szélén tett ki. Úgy látszik, a szigeten mindenki ismeri, mert a faluban ide is, oda is hangosan köszöngetett. A csomagjaink a pickup hátulján utaztak. Brutál jó kaját ettünk egy étteremben, Árpi tradicionális sült babot oldalassal, én pedig fokhagymás rákot, de a soproni Chen-ben levő rákocskák koraszülött bébik ehhez képest, pedig ugyanaz a fajta láthatólag 😂😜. Caloura beach közelében egy kilátóponton vertünk sátrat, mert a parton nem lehetett. Mondjuk nem is szerettem volna arra ébredni, hogy a dagály elmos minket. 

3. nap, 2018. augusztus 31.

Caloura beachen ébredni szép. Agua de Pau-ban reggeliztünk egy kávézóban, telefonokat töltöttünk közben és elkeztük várni a jó időt, ugyanis reggeli közben leszakadt az ég és ahova mi menni szerettünk volna ma, az a hegy gyakorlatilag a lábáig felhőben csücsült. 

Kisétáltunk a faluból és egész rövid időn belül egy pasas fel is vett minket és elvitt a következő úticélunkhoz, Remédiosba, ahol egy régi vízvezetékrendszer körül van egy 8 km-es túraútvonal dzsungelszerű környezetben, alagutakkal szabdalva. Sajnos a hatalmas hátizsákjainkkal ezek az alagutak nem nagyon voltak járhatóak mert csak guggolva fértünk volna el, úgy viszont az az 50-80 méter kivitelezhetetlennek tűnt, ezért  hosszabb alagutak esetében kerülőt kellett tennünk.

A túra érinti a Janela do Inferno-t, a Pokol Ablakát, ahonnan látványos vízesés csobog le (a fotó nem adja vissza a hely szépségét). A köveken ülve a vízesés alatt megebédeltünk, majd utána szerettem volna a vízesés alá állni, (hiszen az olyan mint a filmekben) de Árpi nem engedte mert közben elkezdett csöpögni az eső, ami pillanatok alatt trópusi záporrá nőtte ki magát. Mondtam, hogy ha már úgyis vizesek leszünk akkor igazán beállhatnék a vízesés alá, de nem tágított, rámparancsolta a cuccokat és az esőkabátot, mondván hogy ha ott pancsolok akkor nemcsak én ázok el hanem minden cuccunk is, a fényképezőkkel együtt. Jó pár kilométert mentünk még a tekergős dzsungel ösvényeken, a meleg trópusi esőben, majd kiértünk a főútra ahol újra autóvadászatba kezdtünk. Kb. 10 percen belül két tehenész pasas felvett minket, az esőkabátjaink és a koszosságunk ellenére, és elvittek következő úticélunkhoz, a Fogó tóhoz. Az autóba is segítettek bepaszírozni magunkat, mert a hátizsákkal beülni a Navarra szerű járgány hátsó, keskeny ülésére azért felér egy cirkuszi mutatvánnyal. Fent, a kék krátertó a kráter pereméről szemlélve csodaszép látványt nyújt a partján levő fehér földnyelvvel és burjánzó zöld növényekkel. De mi ennél többet szerettünk volna tőle, úgyhogy lementünk egy ösvényen a partjára mert úgy terveztük hogy ott töltjük az éjszakát. 

Itt a szigeten a sok eső és a meleg miatt minden hatalmasra nő, így hát míg Olaszország déli részén megállapítottuk, hogy a leander egy fa, ami esetenként 6 méteresre is megnő, itt ráébredtünk a páfrányok valódi kinézetére. Páfrányfa! És a Kima nevű, helyi maracujából készült üdítőt mindenképp próbálja ki aki erre jár, mert ropppantul bejött nekünk.

And here comes the rain :-)

4. nap, 2018. szeptember 1.

Félelmetes köd ereszkedett a tóra, szinte éreztem hogy mindjárt megjelennek az éjjellények, mint Vavyan Fable Álomhajszájában, és leszopogatják a lágy részeket a csontjainkról, majd hogy teljes legyen a kép, az eső is rákezdett és egész éjjel szakadt, villámlott. Plusz gondolom, hogy nagyon nem dicsérték volna minket meg a természetőrök, ugyanis a Fogó tó és környéke fokozottan védett természetvédelmi terület. Reggel 1/2 7-kor ébredtünk és gyorsan összeszedtük a cuccainkat mielőtt bünti lett volna, vigyáztunk a természetre is hogy nyomokat ne hagyjunk, (a sátorhely melletti tábortűz nyom nem utánunk maradt itt, már ott volt érkezésünkkor) majd felmásztunk újra a hegyre, hogy az úthoz kiérjünk.

Mivel még csak reggel 8 volt, azt hittük hogy 1-2 órát várnunk kell míg felvesznek, de nagy mázlink volt, öt perc sem telt el és az első autó, ami arra jött fel is vett minket. Egy Paula nevű laza nőci vezette, akihez Lisszabonból jöttek a barátai, nekik akarta megmutatni a tavat, ami viszont ezen a napon a ködtől egyáltalán nem látszott, azaz nekünk tegnap szerencsénk volt. Paula és Carmelita 59 évesek, nem néznek ki annyinak,  és legalább olyan bolondok, mint én, úgyhogy van remény: nem mindenki savanyodik be. Először mondta hogy szívesen elvisz Lagoa-ba de aztán ahogy tovább beszélgettünk és mondtuk hogy Vila Franca-ba akarunk jutni, azt hiszem újraterveztek és még észbe se kaptunk, de már úton voltunk a kis sziget felé. Kávéztunk a kikötőben, majd a motyóinkat az autóban hagyva beálltunk a sorba a jegyért, ugyanis naponta összesen 400 fő mehet a szigetre. Azaz Paula állt be négyőnknek jegyért, minket pedig beültetett egy kávézóba reggelizni. Ez ám a tökéletes utaztatási szolgáltatás! A Vila Franca-i kis sziget igazából egy sekély vulkáni caldera, ami, ha kicsit messzebbről vagy felülről szemléli az ember, csodálatos látványt nyújt. De egyébként benne strandolni sem volt semmi. Tengeri kajakkal is jöttek néhányan, a külső részein pedig búvárok merültek csapatosan. Kb. délig maradtunk, majd sofőrünket kérdeztem, hogy valami jó helyi éttermet tud-e ajánlani. Helybe vitt és ezután elköszöntünk egymástól. Árpi marhasteaket, én kardhal steaket választottam, mindkettő roppant ízletes volt. Utána megkerestük a Quejiadas nevű sütit, amiről ódákat zengenek. Vettünk egy dobozzal de én, aki nem vagyok annyira sütis, nem voltam tőle túlságosan elájulva, száraz is, nekem túlontúl egyszerű is, vastagon borítja a porcukor, és nagyanyám karácsonyi kiskosár-sütijére emlékeztettek. De ha már belekezdtem, gondoltam egyet legyűrök. Azért nem félek, szerintem Árpi be tudja falni őket.

Vila Franca-ban a banán a házak között kisebb-nagyobb elkerített területeken terem, de ezek gyakorlatilag komplett ültetvények. Kisétáltunk a város szélére egy elágazóba ahol kb. egy órát stoppoltunk míg felvett minket egy párocska, Jessica és Pedro, olyan 25 év körüliek. Közvetlenül a furnasi kemping bejáratáig szállítottak. 

A szigeten igen barátságosak az emberek, és még egy dolog nagyon feltűnő: iszonyatos nagy tisztaság van. Az emberek nem szemetelnek, és rengeteg takarító személyzet van a városokban, de a saját portájukkal is nagyon igényesek, sőt, Paula azt mondta hogy ha valaki nem takarít, a szomszéd veszekszik vele. Még az utak mentén sincs szemét, ami egész Európában megszokott sajnos. Mindazokkal ellentétben itt patyolat tiszta minden, szinte hihetetlen mennyire. Félek, csak addig amíg a tömeg-turizmus keze ide is el nem ér, aminek kezdeti jelei már azért láthatóak. Ezért is akartuk látni ezt a helyet még a maga érintetlenségében, mert 10 év múlva nem biztos hogy ilyen lesz sajnos..

Nos, szóval miután megérkeztünk a furnasi kempingbe három éjszakára becsekkoltunk, kemény 31,5 eurót fizettünk a három napért mindenestől, és még melegvíz is van éjfélig. Elég sok minden található a közelben ezért úgy döntöttünk, több napot maradunk itt hogy ne kelljen a nehéz hátizsákjainkat mindenhova vinni. Sajnos bringát nem lehet kölcsönözni 😩, pedig szerintem a városban mindenképpen lenne létjogosultsága egy bicajkölcsönzőnek.

Még egy fontos dolog megjegyezni való a szigettel kapcsolatban: mivel alig van fényszennyezés, ezért az ég feketébb, a Tejút fehérebb, a csillagok sokkal számosabbak és fénylőbbek. Esténként nagyon jó a vibráló égboltra tekinteni és elmélázni, hogy mennyivel több csillagot lát az ember lánya, és még így is messze vagyunk a végtelen megpillantásától...

5. nap, 2018. szeptember 2.

A mai nap úgy terveztük, hogy délelőtt körbejárjuk a furnasi kráter tavat, megnézzük a fumarolákat, ahol a cozido, egy helyi nevezetes étel készül. A fumarolák a vulkáni utóműködés miatt fortyognak és gőzölögnek, a területen a talaj rettenetesen forró. Korábban láttunk már ehhez hasonlót Nápoly mellett, a Solfatarát. A helyi éttermek pedig ezt használják ki, és ízesítés nélkül, hatalmas kondérokban fő a cozido - hús és zöldség ízesítés és lé nélkül egyben párolva, a föld alá beásva. Hat-hét órán keresztül készül, majd délben kiássák, és viszik az éttermekbe. Holnap ez lesz az ebédünk. 

Ha valaki a tavat szeretné körbejárni, akkor javasoljuk hogy az óramutató járásával megegyező irányban tegye azt, ellenkező esetben a fumaroláknál belépődíjat kérnek, viszont ha másik irányból érkeztek akkor már nem. De ha csak ez a látványosság érdekel, és nem akartok 8 km-t sétálni, a tavat megkerülve, azért az gondolom 2 €-t megér, kihagyni nem szabad.

A tó körüli séta nagyon szép környezetben egy közepesen hosszú, ámde könnyű túra, félúton egy szép kis templommal. Van egy hatalmas nemtudommilyen fenyő is, az úton tábla jelzi hogy hol lehet letérni hozzá, több mint 50 m magas és majdnem 2 m a kerülete, ebből a fafajból ez a második, míg a legnagyobb Hawaii szigetén található.

Hamar végeztünk ezzel a túrával, és utána bevetettük magunkat a Poca da Dona Beija fürdőbe. Csupán 6 eur a belépő, de a látvány ennél sokkal többet is megérne. Ha csak egyetlen helyet lehetne most azonnal újra átélni a szigetről, személy szerint én ezt választanám. Mintha hirtelen Távol-Keletre teleportáltunk volna: hatalmas, ismeretlen trópusi növények között kialakított kőmedencékben fürdőztünk, amiket a termálvíz vas- és egyéb ásványianyag-tartalma barnára színezett az évek során. Ez a hely testnek és léleknek egyaránt felüdülés, a mi sajgó izmainknak is jól jött a hatalmas zsákjainkkal megtett napi sok kilométerünk után. Öt medence van, ebből négy 39 fokos, egy pedig 28, mind különböző, mélységű, és a látványelemek is váltakoznak. Szabadtéri az egész, a lehető legtermészetesebb voltában van meghagyva minden, kivéve az ember által kialakított kőmedencéket. Nincsen rá épülve semmilyen szolgáltatás, és szerintem még enni sem lehet benn. Egy árgus szemű őr les mindent. Mivel este 11-ig van nyitva, megvártuk hogy besötétedjen, mert esti pompájában is látni akartuk a fürdő. Később, este 10 körül már nem tudtunk beülni étterembe, úgyhogy ezen a napon csak hamburger volt a vacsi sültkrumplival, de egyszerűsége ellenére nagyon ízletes volt és a benne levő húspogácsa is vitte a prímet.

A visszaút során jöttünk rá, hogy jártunkban-keltünkben nagyon-nagyon sok buszmegállót láttunk már, mindegyik tiszta, a fal csempékkel van kirakva, amikre a településre jellemző életkép van festve - - - de egyetlen buszt se láttunk még, pedig sokat sétálunk 😀😀.

6. nap, 2018. szeptember 3.

A Terra Nostra park szintén kötelező elem, ha valaki Furnasban jár. Nem is tudnám felsorolni, hányféle hatalmasra nőtt, főként trópusi növény van a botanikuskertben, mindenesetre nagy élmény itt a séta. 8 eur a belépő, és többször ki-be lehet járni, mi ki is használtuk a lehetőséget, hogy a tegnap elmesélt módon a pokol konyhájában főtt cozidot ma ebédre megkóstoljuk. A tányéron hurka-kolbász, különböző röfi alkatrészek, csirke, káposzta, egyéb zöldségek, burgonya, rizs volt, és meglehetősen finom!! Egy hatalmas adag marhasteakkel egészítettük még ki, de itt eddig még minden helyen akkora adagot kaptunk hogy akár két embernek is elég lenne.

Kaja után visszamentünk a Terra Nostra park bizarr színű termálmedencéjébe csobbanni. Szuper, csak utána alapos tisztálkodás szükséges, hogy a bőrre ragadt és a ruha szálai közé befészkelt vörös cuccot eltávolítsa az ember. Fehér fürdőruhát ne hozzatok ide 😂 Az eső majdnem végig szemetelt, hol jobban, hol kevésbé, de a termálvizes áztatás közben ez inkább izgalmas mint probléma. Ezen kívül pedig mi, a lelkes amatőr gombavadászok egyedül itt, a Terra Nostra parkban láttunk gombát a szigeten, valami csiperkefélét feltehetőleg, és a második találat határozottan vargánya volt, jóllehet azt vártuk volna, hogy egy ilyen éghajlatú helyen telis-tele van minden szebbnél szebb gombákkal. Sehol máshol semmi, a sok-sok eső és pára ellenére...

Az időjárás itt éjjel-nappal ugyanolyan: meleg, párás, ezért nem zavaró a 10 percenként eleredő, néha szitáló eső, néha masszív zápor sem. Teljesen normális, hogy tőled 10 m-re szakad az eső rád meg süt a nap. Az eső is más mint nálunk, lágyabb sűrűbb, szitálósabb, permetező, apróbb szemű, Persze a vihar itt is vihar. A szél mindig langyos és mindig fúj, a levegő pedig éjjel max 5 fokkal hűvösebb mint nappal. Mindent összevetve azt hiszem, a szigeten a legpraktikusabb viselet a túraszandál-fürdőruha-esőkabát kombó. És már kora este erősen lecsapódik a pára a sátorra: akkora vízcseppek gyűlnek össze mintha kiadós eső lett volna... Az illatok leírhatatlanok, az egész szigetet  néhol édeskésebb, néhol fűszeresebb növényillat lengi be, amivel szinte nem lehet betelni. 

7. nap, 2018. szeptember 4.

Ma reggel láttunk egy távolsági buszt, de az ellenkező irányba ment, mint mi akartunk, és gyanítom ez volt az első és utolsó busz mára, úgyhogy újra maradt a stoppolás. Útközben egy újabb fumarola-mezőbe botlottunk, ami sokkal érdekesebb volt a tegnapinál, és a város másik szélén, a Povocaoba kivezető út felé van. Egy holland párocska vedd fel minket és elvitt Povocaoig. Onnan egy helyi pasi vitt el a Faial de Terra túraútvonal beszállójához, és egy újabb gyönyörű túrában volt részünk, szinte megint dzsungelben, vízesésekkel. Félúton kakasokkal, tyúkokkal és kiscsirkékkel találkoztunk, fogalmunk sincs honnan kerülhettek oda. Szerintem leléptek valahonnan és az erdő szabad népéhez csatlakoztak, akárcsak a macska a kisVukban. A túra során néha úgy éreztem magam mint Kathleen Turner a Smaragd Románcában, mert elég sokszor attól féltem, hogy ugyanúgy lecsúszok a meredek partfalon egy vízmosásba mint ő, amikor Michael Douglas az ölében landolt. Egy valószínűleg több száz éves rom-falun is keresztül mentünk, ahol néhány házban még laknak, azokban a kőházakban viszont a nyílászárók ki vannak cserélve. Becsületkasszás alapon majdnem-ananász-ízű kisméretű banánt is ettünk. A 16 kilóval a hátunkon nem volt könnyű túra egyébként, de a látványért és a tömény virágbolt illatért mindenképpen megérte. Nem sejtettük hogy ilyen illatok szabadon eresztve is léteznek.

Újra stoppolni kezdtünk, egy amcsi pár vitt fel a hegytetőre minket. Velük találkoztunk valahol a túraútvonal közepén, megkérdezték, hogy milyen messze van még a vízesés, és Árpi mondta is, hogy milyen jó lenne, hogyha mire leérünk, őket tudnánk leinteni. Úgy látszik, óhajunk parancs, mert végül tényleg ők vittek Agua Retortaig, aztán kicsit később pedig egy angol párocska állt meg, hogy továbbszállítson minket Nordeste-be (ami nagy fantáziával arról kapta a nevét hogy északkeleten van). Ők szintén azért álltak meg, mert a túrázás során láttak minket. Sajnos későn vettem észre, hogy a kedvenc túranadrágomat a kocsiban felejtettem, ugyanis a kezemben volt mikor beszálltam, mert ki kellett mosnom a vízesésnél egy kisebb esést követően a vállalhatatlanul mocskossá vált őnagyságát. Lehet hogy megsértődött rám, azért maradt az autóban. Szóval most itt vagyok egyetlen maradék rövidnadrággal a sejhajomon és egyetlen hosszú túranadrággal, amire úgy néz ki, nem lesz szükségem egyáltalán. Árpi térde újra rakoncátlankodik, borosüveggel jegeljük.

A kemping árán megdöbbentünk: hét és fél eurót fizetünk kettőnkre éjszakánként. Nem elírás. Mai stoppos mérleg: kb 45km, 5 fuvarral 😂

8. nap, 2018. szeptember 5.

Reggeli után nem sokkal eleredt az eső, amíg szakadt addig mi a sátorban dekkoltunk. Ma strandolni szerettünk volna, így hát kivártuk a délutánt. Leküzdöttünk magunkat a partra, de strandolni nem lehetett, mert a tengervizes medencét is elmosták a hullámok; valahol nagy vihar lehetett. Mindenesetre jót pihiztünk a parton, lestük a madarakat, hallgattuk az Atlanti óceán zúgását és élveztük a semmittevést. 

A kempingnek egyébként vannak nyakörves és anélküli macskái, két rókaszerű kutyája, amik úgy alszanak egymásba csavarodva, mintha jin-jang jel lennének, egy fekete tyúkocskája, egy pávája, meg valami lúdféleség is: itt mászkálnak a sátrak között. Délután éktelen kotkodálást hallottunk, elkezdtük keresni a zaj forrását: egy idevalósi kutyu hajkurászta a kotkodácsot, aki az eb elől egy kempingező ölébe szállt fel, menedéket keresvén.

9. nap, 2018. szeptember 6.

Éjjel akkora vihar volt, hogy azt hittem, hogy be fog ázni a sátor. Szerencsére még tartja magát a kínai csoda. Bárki aki ide jön, időjárás-előrejelzést ne nézzen 😀, teljesen felesleges. A netes előrejelzések kb. óránként változnak a két véglet között:  “a következő négy napban eső lesz”-től “a következő négy napban napsütés lesz”-ig, és ezek mindenféle variációi, óránként változtatva. Tehát felesleges nézegetni, egyszerűen élvezni kell a napsütéstől a felhőszakadásig mindent.

Ma pihenős napot tartottunk, és csupán a Farol do Arnel világítótornyot néztük meg. Kellemeset sétáltunk, visszafele pedig egy étteremben megebédeltünk. Sok választásunk nem volt, mert az egész faluban mindössze két étterem működik, egymástól 50 méterre, ugyanaz a nevük is, tehát lehet hogy igazából egy étterem két helyen. Unott pincér bácsi szolgálta fel a polip-pörköltet és a jó ízű steaket.

10. nap, 2018. szeptember 7.

Reggel összecsomagoltunk, és felbaktattunk jó meredek lejtőn a falucska körforgalmáig, ahonnan el tudtunk kezdeni stoppolni a teaültetvények felé. Negyed órán belül meg is érkeztek a portugál sátor-szomszédaink, vigyorogva álltak meg. Ha ezt tudjuk, nem kellett volna fölfelé a hegymászással felérő utat megtenni a nagy pakkjainkkal - 160 m szint, 2,5 km. Cha Gorreana ültetvényét 1883-ban alapították, amikor a sziget gazdaságilag nehéz helyzetben volt, és valami új termék után kellett nézni. Két kínai mestert fogadtak  fel és a segítségükkel virágzó vállalkozássá fejlesztették az ültetvényt. A cserjék átlagosan 90 évesek, és 9 év kell ahhoz hogy egy cserje használható leveleket hozzon. A teagyárban végig lehet menni megnézni a folyamatot, a dolgozó emberek között lehet mászkálni, meg lehet nézni, hogy hol szárítják elő leszedés után a teát. Látni a szárító berendezést, amin ezt követően végigmegy, majd osztályozzák, és a csomagolási folyamat is a szemünk előtt zajlik. (Az ültetvényen szedtem néhány tealevelet, kinézetre hasonlóak a babérlevélhez. Meglátjuk, otthon mihez tudok vele kezdeni. Persze vettünk egy csomag szálas teát is, a prémium minőségből.)

Elhagytuk a teaültetvényt és 10 perc sem telt el, egy cuki bácsi vett fel minket egy pickup-pal. Először nagy slunggal elhúzott mellettünk, aztán a záróvonalnál, a kanyarban megállt, biztos rájött hogy mégiscsak szimpatikusak vagyunk neki, és elkezdett tolatni a főúton. És lelkesen magyarázott nekünk portugálul végig az egész 6 km-en, mert ennyire volt a következő úticélunk, Praia dos Moinhos, egy szép kis öböl. A hegytetőről lefelé csámpázva a strandra már ki is néztük, hogy hol fogunk az éjjel sátrat verni. A beach szuper, a hullámok óriásiak, pár órát eltöltöttünk. A strand bejáratánál van WC és hideg vizes tusoló, úgyhogy a kicsit feljebb levő parkoló mögötti füves, szabad kempingezésre kijelölt területen sátrazás teljesen oké. 

Strandolás után beültünk egy seafood-étterembe, és a Paula által ajánlott craca nevű csak ezen a szigeten kapható (legalábbis ő ezt mondta) kagylóételt megkóstoltuk. Fűszer nélkül, tengervízben főzik meg és hidegen tálalják, köret nélkül.  Szóval fura amikor moszatoktól körülölelt, betört tetejű kavicsokat tesznek le eléd egy tálra halmozva, ami kb. úgy néz ki mintha épp a szemetesbe készülne menni. Elég bizarr a kinézete de az íze finom. Mivel ezt mi csak előételnek ítéltük, ezért rendeltünk még utána egy mediumra sütött tonhalsteaket és egy grillezett karajszeletet is. 

Miután jóllaktunk, célba vettük az alvóhelyet, de úgy látszik hogy péntek lévén a helyiek is kiszabadultak a hétvégére. Lármásabbak mint az olaszok. Felvertük a sátrunkat, este 1/2 10-kor még fogalmam sem volt, hogy mikor fogunk aludni, mert mellettünk konkrétan egy öt sátorból álló körben hangos tuc-tuc ment, amit olykor még hangosabban túlénekelnek. Ha nem azt tették, akkor a zenét túlkiabálva beszélgettek és egy nő vinnyogva röhögött kétpercenként. 

Mindenesetre ha valaki sátrazik vagy vadkempingezik ez egy roppant alkalmas hely az alvásra, kivéve a hétvégéket - hacsak nem együtt kívánsz bulizni a helyiekkel, akik tuti hogy szívesen fogadnak. Ezen kívül 2 perc sétára a kempingezési lehetőségtől van egy nagyon szép vízesés is, aminek a medence része ki van alakítva és be lehet menni fürödni. GPS koordinátákat tudok adni ha kell 😀 Esti kemping képek majd otthonról — a bridge géppel jókat lőttünk.

Udate: éjjel 3 órakor, még nem aludtunk, a hangzavar tekintetében a helyzet változatlan volt, én legszívesebben az “Add uram az esőt” énekeltem volna, ami persze pont nem esett, de lehet hogy nem is oldotta volna meg a problémát.

11. nap, 2018. szeptember 8.

Reggel miután felkeltünk, lesétáltunk a vízeséshez amiben természetesen megmártóztam, mert egy vízesést már kihagytam. A levezető ösvényt végig hatalmas hortenziabokrok övezik, és van egy banánültetvény is mellette. Miután visszamentünk a sátorhoz, megreggeliztünk, és az éjszakai hangos szomszédaink ezt látva megkínáltak minket süteménnyel, biztos vezekelni akartak a tegnap éjszakai ramazuriért. Aztán hogy eszegettünk, időközben a sátorból előkerült egy kb. fél éves gyerek is. Fogalmam sincs hogy ezt a hangos éjszakát a gyerek hogy bírta, de nyilván hozzá van szoktatva.  Vagy hiába üvöltött úgyse hallotta senki a sírását. 

A baromi meredek lejtőn felsétáltunk a főúthoz, eléggé lógott a nyelvünk mire felértünk, és ott egy csomagszállító fazon vett fel minket, aki elvitt a Caldeira Velha elágazójáig. Ott aztán hamarosan egy belga pár állt meg, akik a dzsungelben kiépített fürdő bejáratáig vittek minket, mivel ők is oda mentek. 

A Caldeira Velha egy szintén nagyon szép fürdő, viszont a Poca Donanál sokkal kevésbé kiépített, méginkább minden természetes környezet meg van hagyva körülötte. A pancsolós belépő 8 €, a sétálójegy 3 €, és elvileg 2 órát lehet maradni a jeggyel, valamint egyszerre 250 ember lehet bent. Mindenképp érdemes kipróbálni a medencéket, illetve ha valaki erre járna, megsúgom, hogy nálunk senki nem ellenőrizte kilépéskor, hogy mennyi ideig maradtunk, ellentétben a Poca Donával, ami ugyan nem időkorlátos, de csak a jegy birtokában enged ki az automata rendszer.

Fürcsi után szakadó esőben a még mindig nehéz hátizsákjaink súlya alatt görnyedve lesétáltunk a kb 4-5 km-re levő Salto do Cabrito nevű újabb vízeséshez, amiben szintén meg lehet fürödni, de ezt most magamtól kihagytam. Ennyi pancsolás még nekem is sok. Mivel újabb hihetetlenül meredek domboldal állt volna előttünk, ezért a vízesés parkolójában elkezdtünk stoppolni. És úgy egyáltalán: a szigeten még véletlenül sem az óceánhoz közeli magasságban vannak a főutak, tehát a magunkfajta stopposnak vagy szerencséje van, és helybe viszik, vagy mást sem csinál, mint le-fel mászkál a főút és az óceán között. Végül innen egy orosz pasi meg a felesége vitt el minket Ribeira Grande elágazásához, ahonnan gyalog folytattuk utunkat. Több mint egy órát gyalogolva, majd a városba beérve rájöttünk, hogy itt ugyan nem fogunk vadkempingezni, sok helyen hasonlóan éreztük magunkat mint hogyha a nyolcadik kerületben mászkáltunk volna, csak falusiasabb környezetben. Ez volt egyébként az első ilyen hely, ahol tanácstalanságba fulladt a vadtáborhely-keresés. Mikor már majdnem a tengerparton voltunk, fogtunk egy taxit mert tudtuk hogy kb. negyed órányi autóútra van egy privát kemping Rabo de Peixe-ben. 

Na a kempingnek és a tulajdonosának a sztorija szerintem simán megérne egy önálló könyvet, de majd igyekszem a lényegre szorítkozni. Szóval a Quinta das Laranjeiras kemping nem állami, mint a többi, tehát drágább is, 10 € fejenként és éjszakánként. Viszont a legbiztonságosabb. 

Érkezésünkkor egy lány egyedül ácsorgott a kapuban láthatólag borzasztó fáradtan. Mint később megtudtuk, egy hónapig van az Azori szigeteken, ebből Sao Miguelen 5 napot, és kizárólag gyalog járja be a szigeteket. Ma este a Sete Cidadesről érkezett, 35 km hegyen-völgyön, árkon-bokron át. Simone a neve, sokáig és jót beszélgettünk, svájci szabadúszó grafikus és csavargó blogger. Megbeszéltük hogy tartjuk a kapcsolatot, és kölcsönösen felajánlottuk, hogy segítjük egymást ha a másik országába utazunk. Cuki lány és jókat nevettünk, ha valakit érdekel, ő az: http://solotrekking.ch/

12. nap, 2018. szeptember 9.

Ezen a reggelen hatalmas sikamikára ébredtem, mert Árpi épp a minihangyákkal csatázott, amik megtalálták az utat befelé, apró varrási hibákon keresztül. A hangyatámadás oka a sátorba bevitt maradék pizza volt, továbbá hogy a sátrat egy föld alatti hangyabolyra sikerült felvernünk. Miután ezt a csatát megvívta, lesétáltunk a kb. 6 km-re levő óceánpartra, és ott töltöttük a napot a Santa Barbara beachen. Itt is le tudod öblíteni a sós vizet a bőrödről egyébként hideg vízzel a bár melletti tusolóban. 

Visszafelé pont útba esett a már Magyarországon kinézett étterem, ami állítólag a sziget legjobb étterme, és ezt mi is tanúsíthatjuk. Kicsit vicces, de a helyi TSZ üzemelteti. Csak marhasteakből kb. 20 féle van az étlapon, bár csirke-, röfi és tengeri ételből csak két-háromféle típusonként, szóval inkább a marhára mennek. És azt is érdemes enni ha engem kérdeztek. Mindketten azt választottunk, és igen elégedettek voltunk, ott voltak a soproni PapaJoe-val fej-fej mellett. A desszertjeik is jók. Úgy tűnik sikerül mindehova pont jókor érkezünk, mert étkezés közben észrevettük, hogy a pincérek szisztematikus rendben ültetik le az embereket, mire viszont mi végeztünk este 1/2 8 körül az evéssel, addigra már a fogadó helységben várakoztak az emberek arra, hogy bebocsátást nyerhessenek ebbe a “szentélybe”. 

Az ég brutál színekben pompázott, miközben hazaelé róttuk az újabb 6 km-ünket. Ugyanezen hazaút során tapasztaltuk meg azt is, hogy milyen az azori kutyákból álló kerítés 😀. 

Fényképezőgép nem tudja visszaadni a sziget szépségeit, sem a színeket, sem pedig azt, hogy ha balra nézel, hegyet látsz, de az nem csak viharfelhőben ücsörög, hanem alatta külön ködfelhőt is látsz, (ezekben már tudjuk milyen benne lenni) majd ahogy fordul a tekinteted az óceán felé, ott gyönyörű bodor- és bárányfelhők vannak és kristálytiszta ég. Mindez megvan spékelve arannyal ezüsttel lilával kékkel mindenféle szép színekkel, főleg naplemente idején. 

Még egy dolgot nem tud visszaadni a fényképezőgép: Írtam hogy fantasztikus illatok lengik be a szigetet. Na most amikor ezekről írtam mindig erdőkben jártunk. Ha viszont nem erdőben járunk, akkor tehénszag lengi be a szigetet. Ugyanis ahol nem erdő van, ott vagy legelő van, vagy kukoricaföld.

Szóval a kempingről, ha valakit részletesebben érdekel és ide szeretne utazni. Mint mondtam a legbiztonságosabb kemping a szigeten levők közül, lévén, hogy a tulajdonos, Renato nagyon komolyan veszi azt, hogy a saját telkét idegeneknek adja bérbe kempingezésre. Minden vendéget személyesen ismer, és idegen még a te vendégedként sem jöhet be a kemping területére. Azt is említette, hogy ha nem beszélsz angolul, nem enged itt kempingezni, mert nem értenéd meg a szabályokat, amiket becsekkolás előtt kb fél órában ecsetel, miközben körbevezet a kempingen. Nem mellesleg amit csinál, azt fanatikusan csinálja. A kemping illegálisan üzemelt 2008-tól 2011-ig, majd 2012-ben engedélyért folyamodott, azóta legálisan üzemel. Idén megkapta a Green Key minősítést ami a környezetvédelemmel kapcsolatos. A szelektív hulladékgyűjtés a minimum, de felfogja a lehető legtöbb esővizet, és a WC-khez az van vezetve, mindenhol mozgásérzékelős led-izzók vannak, amik pár másodpercre vannak állítva, és lekapcsolódnak ha nem mozogsz, tehát javasolt táncolva fogat mosni, de ugyanezt borotválkozás közben azért nehezebb abszolválni. Igyekszik minden apró ötletet felhasználni, pl. a mosdók tolóajtója magától csukódik be elengedés után, ezt egy pet-palackos ellensúly működteti. 

Becsekkoláskor kapsz egy számot, amit a sátradra ki kell tűzni, ha pedig elhagyod a tábort, akkor egy hordóra kell akasztani, hogy tudjon róla, hogy nem vagy itt. Ja, valami kis saját programja van a regisztrációhoz és a vendégek nyomonkövetéséhez, gondolom mindenféle statisztikákat is lehúz belőle :-)

Külön egy viszonylag nagy, szabadtéri, de fedett konyha helység van étkező résszel, nemcsak főzhetsz hanem BBQ leghetőség is van. Sőt két nagy hűtőszekrény, kis rekeszekkel ellátva, természetesen a sátrad számával ellátott rekeszt használhatod. Mosási és szárítási lehetőség szintén fedett, de szellős helyen. 

A kemping magas sövényekkel elválasztott területekből áll, ezeken Renato telepített sátrai vannak, amik jurtaszerűek, és nagyok, mindegyik a kínai öt elem egyikéről elnevezve. Vannak még kisebb és nagyobb mobilházak, függősátor,  valamint kimustrált Transportereket újít fel oly módon, hogy a rakterükben franciaágyat helyez el, lamináltpadlózza, és szépen kifesti kívül belül. Az előbb felsorolt összes dolog 15-60 € közötti árakon bérelhető. Kicsit hátrébb focipálya és egy pöpec kis saját kilátó is található, ahonnan megcsodálhatod körbe az egész sziget panorámáját, az óceánt, a napfelkeltét és a naplementét is. 

Mivel minden vendégre személyesen odafigyel Renato, az ide látogatók örömmel fényképezkednek vele, és ő büszke is erre, a fogadóhelységben, ami egy külső nyitott szín, és egyben nappaliként is funkcionál, egy hatalmas tévén a nap 24 órájában ezek a fényképek váltakoznak. Szám szerint 1664 db 2017-ig bezárólag. Igyekszünk bekerülni ebbe a tévébe 😀  Ugyanebben a nyitott színben a gerendára rengeteg ország zászlaja van felakasztva, amiből ha megérkezik egy vendég, leveszi a megfelelő zászlót és a háza kéménye felé levő árbocra felhúzza. Azaz egy árbocon mindig látod, hogy milyen nemzetiségű vendégek vannak épp a kempingben. Van itt továbbá egy hatalmas Azori térkép is, amire sokféle színű, megszámozott kicsi zászló van kitűzve. A mellette levő falon pedig ott van a zászlócskák megfejtése: színek szerint növekvő szám sorrendben sorba szedve, éttermek, nevezetességek, látnivalók, túraútvonalak stb. Természetesen minden több példányban hogy vihess is belőle. Ja, ingyenes wifi, ami még működik is.

Ha tanítanák valahol a kemping üzemeltetést, Renatonak mindenképpen ott kellene előadásokat tartania. Egyébként kicsit fanatikus és őrült a fazon, szerintem a legtöbben megmosolyogják a háta mögött, mert picit túlzás is talán amit csinál, de így legalább fontosnak érzi magát, és az önkéntesrendőr szerepkört is tudja gyakorolni. A célját egyébként mindenképpen elérte: rend van és fegyelem.

13. nap, 2018. szeptember 10.

Utunkat cipőben folytatjuk tovább, mert a drága Kilimanjaro túraszandáljaink a sima sétától tönkrementek. Mindkettőnké, egyszerre.Nincs bennük 100 km sem talán. Azaz ezt a márkát nem ajánljuk, bármilyen kényelmesnek tűnik.

Délig ejtőztünk a kempingben, majd összepakoltunk és újra útra keltünk, most Mosteirosba. A falu közepén stoppoltunk, és éppen zúdult a nyakunkba az eső, amikor egy dzsipes srác megállt. Kb. félútig vitt el minket, onnan pedig egész hamarosan egy VW Bogárral egy csaj vett fel, Igaz hogy csak két falunyira ment, viszont mvel ráért és jó fej volt, már az első faluban lekanyarodott a partra és elvitt minket egy kilátópontra, ahonnan megmutatott egy helyes kis templomot és egy nagyon klassz tengeri medencét. Szívesen maradtam volna, de visszariasztott, hogy legalább 200 m szintet kellett volna mászni fölfelé a közútig másnap reggel, ha ott maradunk. 

Szóval a csaj két faluval távolabb kirakott minket, ott egy darabig stoppoltunk de mivel nem vett fel senki (igaz forgalom is alig volt)  viszont pont jött egy busz (waoooo mostmár biztosan tudjuk hogy vannak néha buszok is errefelé!!!) elbuszoztunk Mosteirosba. 20 km 4,3 € két főre. Hogy miért csak napi egy járat van a legtöbb viszonylaton az most vált egyértelművé számunkra. Nagy kereslet nincs, tömeg nem volt a buszon 😀

Kicsit pancsiztunk az óceánban, aztán táborhelyet kerestünk. Itt a szigeten rengeteg úgynevezett “natural pool” (piscinas naturals) van, amik az óceán szélén levő, kövek által határolt természetes medencék. Némelyik olyan mély, hogy csak úszni lehet benne, némelyik pedig sekély, pancsolásra való. Vannak körbe a szigeten mesterségesek medencék is, amiket az óceán vize tölt fel, de itt Mosteirosban csak natural poolok vannak. Holnap ezzel kezdünk reggel.

14. nap, 2018. szeptember 11.

Délelőtt a mosteirosi medencékben fürcsiztünk, utána 4 stoppal eljutottunk az utolsó úticélunkhoz, a Sete Citadeshez, útba ejtve a Termas da Ferraria-t, ahol az óceán vizébe ömlik egy 50 fokos termálforrás. Állítólag nagyon izgalmas ahogy a meleg és a hideg részek váltakoznak, viszont mi szimplán csak langyosnak éreztük a vizet. Ottlétünkkor pont dagály volt, azt mondják, apálykor jobban érzékelhető a termálvíz az öbölben. Állítólag van egy telefonos app, ami segít ebben a dologban, de mi nem használtuk. Kissé csalódás volt, a jó viszont az volt az egészben, hogy a brutál magasan levő parti főutalt egy újabb stoppal sikerült elérnünk és nem kellett gyalog megtennünk a 2,5 km emelkedőt a 16 kg-val. Hogy milyenek itt az emelkedők a part és a főút között? Árpi szerint a Combo nem biztos hogy bírná...

15. nap, 2018. szeptember 12.

Csodás reggeli ébredés 😀 Itt R2D2 madarak vannak. Nem a Magyarországon megszokott csiripelésre ébredtünk, hanem sípolásra, cserregésre, hosszabb-rövidebb füttyökre... Tiszta Star Wars... majd megpróbálok otthon egy hangfájlt beszúrni 😀 

Erről jut eszembe: az itteni élővilág nagyon sajátos, mivel a sziget kb. 200 000 évvel ezelőtt keletkezett, de nyughatatlan volt még 15 000 évvel ezelőtt is, amikor a Sete Cidades 3000 m magas hegye harmadszorra is felrobbant. Vagy amikor 500 évvel ezelőtt Furnas hegye adta meg magát egy ugyanilyen kitörés kapcsán. Mindegyik helyén egy hatalmas, beomlott vulkáni kürtő lett, aminek egy részét víz töltötte fel.

Az itteni kempingünk egy ingyenes, sátorozásra kijelölt terület a tó mellett, WC blokkal és szabadtéri hidegvizes tusolóval. Mivel soha nincs hideg, igazából megteszi 😀. A kemping, a falu és a tó valójában egy 6 km átmérőjű vulkáni kráter közepén fekszik. Furcsa belegondolni, hogy itt párezer éve több kilométeres sugárban láva fortyogott, s annak a dimbes-dombos maradványain strandoltunk tegnap. Mivel a sziget messze van mindentől és viszonylag fiatal, és az európai hódítók is csak az 1500-as évek táján fedezték fel, emiatt az emlősállat-világa csak az ide behozott fajokra korlátozódik: haszonállatok, ezen kívül csak néhány patkány és denevérfaj van. Emiatt nincsenek medvék, szarvasok, rókák, vaddisznók, mérges kígyók sem. Csalán sincs. Ezenkívül néhány költözőmadár jár erre pl. szürkegém. Szóval a szigetnek mind a növény-, mind az állatvilágában sok az endemikus, azaz csak itt megtalálható faj, mivel 200 000 évig háborítatlanul fejlődhetett. Biztos emiatt van itt az R2D2 madár is.

Dél körül kajakoztunk egyet a Lagoa Azul-on, majd stoppal felmentünk a Vista do Rei kilátóba, ahol egy befejezetlen luxusszálloda sok-sok év óta elhagyatott épülete van. Annak a tetejéről remek kilátás nyílik a tóra, de mi sajnos már csak a kilátópontról nézelődhettünk, mert idén elkezdték felújítani és nem lehet belógni, pedig gyúrtunk rá. Ezekből a kilátó pontokból (miraduro) kismillió van a szigeten, igazából bárhol érdemes megállni, mert mindenhonnan gyönyörű a kilátás. Innen pedig át stoppoltunk az egyik leghíresebb Sao Migueli miradurohoz, a Boca do Infernohoz. Tényleg lélegzetelállító a látvány. Egy zöld és egy kék tavat látni egyszerre, a krátert körbe és a távolban az óceánt, ahogy beleolvad a látóhatárba. Ezután két stoppal visszamentünk a kempingbe, majd elsétáltunk az utolsó sofőrünk által ajánlott Lagoa Azul étterembe, ahol pont büfévacsora volt, úgyhogy több helyi ételt is meg tudtunk megint kóstolni. Egy belga párral beszélgettünk, akik ismerősek voltak, mint kiderült pár nappal utánunk érkeztek és nagyjából akkor és ott voltak mint mi. Nevetve emlegettük a zajos múlt pénteki éjszakát ahol ők is, mint mi, alig tudtak aludni a hangos bulitól. Valamint azt is mondták hogy airnbn foglaltak péntekre Ponta Delgadaban szobát, szintén mint mi, és a leendő szállásadójuk mondta nekik, hogy a Helene hurrikán pont errefelé tart az óceánon... Reméljük még fel tud szállni a gépünk szombaton.

16. nap, 2018. szeptember 13.

Pihenőnap, Sete Cidades, tópart.

Kiszámoltam, hogy (mivel kb 200 m-en van a tó) 2800 m hegymagasságot, 2,8 kg/dm3 bazalt súlyt és kúp alakú hegyet feltételezve nagyjából 74 milliárd tonna bazaltkő robbant ki a hegyből. 😀 Az meglehetősen sok. Már értem miért csak háromszori próbálkozással sikerült eltávolítani a természetnek ezt a rengeteg cuccot. 

Újra a Lagoa Azulban kajáltunk, valami yellow-fined hal- és marhasteaket. Két hét alatt ennyi marhasteaket még soha nem ettünk, és mind jó volt.

17. nap, 2018. szeptember 14.

Reggel összecsomagoltunk, majd újra nyakunkba vettük az országutat. Ja meg a pakkot. Hátizsákkal a hátamon ácsorogtam háromnegyed órát, mikor Árpi mondta hogy vegyem már le a hátizsákomat, az majd szerencsét hoz és végre megáll valaki. Még le sem tettem a kőre a tatyót, mikor megállt két spanyol lány, tehát hallgatnom kell Árpi megérzéseire. A csajok a Boca do Infernoig vittek, majd onnan egy idősebb helyi pár vitt el minket Ponta Delgadaba, és nagyon kedvesek voltak, mert megkérdezték, hogy hova megyünk és gyakorlatilag házhoz szállítottak minket. Lepakoltunk a tegnap airbnb-n foglalt szobában, majd bejártuk a várost, és kb. 20 km-t sétáltunk összesen. 

Ebédre beültünk egy klassz étterembe, a neve A Tasca, ajánljuk mindenkinek. Itt megkóstoltuk a lapast (grillezett, vaslapon, forrón tálalt fokhagymás kagyló) és a francesinha-t, ami egy nagyon laktató, marhasteaket, kolbászt, sonkát tartalmazó hatalmas, lábosban tálalt melegszendvics, alul sörös szószban tocsogva, felülről sajtmártással leöntve. 

Az biztos, hogy egyetlen nyaralásunkon sem ettünk ilyen jókat, mint itt az Azori-szigeteken.

Vettünk a piacon sütnivaló banánt, mert azt nem lehet nálunk kapni és nagyon szeretjük.

Elsétáltunk a város határában levő ananászültetvényre, ahol megcsodáltuk a különböző fázisban növekvő gyümölcsöket. Nagyon sokáig kell őket óvni-gondozni, és mire le lehet szedni, kb másfél-három évesek. Ahogy nézelődtünk, egy munkás berángatott minket az egyik üvegházba, és még szóhoz sem jutottunk szinte, de már pucolt is egy kisméretű érett ananászt nekünk. Aztán további 3-4 db-ot még gyorsan lekaszabolt, és beletuszkolta a hátizsákomba, amit néhány euróval honoráltunk neki. Kisebbek, édesebbek, ízletesebbek és szaftosabbak mint amit a kontinensen venni lehet.

Utána megnéztük a helyi Decathlon kínálatát ami sokkal jobb mint mifelénk. Vettem is egy jó kis túranadrágot az elhagyott gönc helyett. 

A szállásunk szuper, egy viszonylag nagyobb házban több szoba van kiadva, nagyon igényes, fullos házikó, több fürdőszobával, konyha használattal, közös helységekkel, szép bútorokkal potom 9000 Ft-ért. A reptér légvonalban nincs 500 m, de átlag félóránként-óránként száll fel vagy le egy repülő, és éjszakára meg amúgyis leáll a forgalom, úgyhogy minket nem zavar. És az ablakunkból látszik az óceán. Kicsit fáj is a szívünk, hogy ez az utolsó éjszakánk a szigeten.

18. nap, 2018. szeptember 15.

Utolsó csavargás a városban és a piacon, azori sajt, ananász és banán vásárlás. Taxi a reptérre a 19 órás gépre.

Össze-vissza gondolataim ömlesztve:

A szigeten nem találkoztunk hisztis gyerekekkel, de még zavaró gyerekzsivajjal sem. Valahogy a gyerekek jólneveltebbek, szófogadóbbak, az egész kicsikre is értendő ez. Anyuka rápisszeg, gyerek kussol. Tök jó.

A víz, bármit olvastok, iható mindenhol. Ahol nem iható, ott ki van írva. A falvakban köztéri, helyes, kicsempézett ivóvíz-kutak vannak, és a palackos víznek vacak az íze, mi a harmadik naptól kezdődően csak csapvizet ittunk az üdítőn kívül. Falvakban TISZTA nyilvános WC több helyen is... no comment. Nagyon sok óceáni strandnál tusolási lehetőség. Hideg vízben lehet mosakodni, fürödni és hajat is mosni, akár hosszabb időn keresztül is. Ahol nem használhatsz szappant-tusfürdőt, mert a természetbe visszafolyik, ott ki van írva. És bármilyen közhely, a szappan csodákra képes, (pl.  hideg vízzel kiviszi azt a foltot is, amit otthon a mosógép nem távolított el a kedvenc fürdőnaciból (!!)) és kisebb helyet foglal el, mint a tusfürdő, sőt, nem folyik bele a hátizsákba. 

Nagyon vigyáznak a természeti értékeikre. Tisztaság. Takarítószemélyzet a legkisebb faluban is, akik a strand vagy az ingyenes kemping tisztán tartásáért és a kukák ürítéséért felelősek. Sőt, továbbmegyek: csájé takarítószemélyzet műkörömmel, divatos ruciban, belőtt séróval, cuki kötényben a strandon. Állati.

Ja apropó üdítő: KIMA. Ezt mindenképp meg kell kóstolni, helyi maracujából gyártott üdítő, két decis vagy literes kiszerelésben, nálam mindent vitt. Kevés a palackos üdítő, inkább csak a kétliteresek és a vizek, viszont rengeteg a hagyományos üveges üdítő, sör, amiért betétdíjat nem számolnak fel, de felhívják a figyelmedet, hogy vidd vissza azt. Ezen kívül az alu doboz is menő, meg a szelektív hulladékgyűjtés. Nekünk is vissza kellene térni ezekre, ahogy a nyolcvanas években volt. És a két kötelező tőlem, amit tilos kihagyni ha valaki ide jön: a lapas, ami állítólag Mosteirosban a legjobb, de nekünk az A Tasca-ban is brutál bejött, és steak-steak-steak minden mennyiségben. Sosem rágós, mindig finom. 

A helyiek sokkal puritánabbul élnek mint mi, mindenben alacsonyabb az igényük, de egészen biztosan elégedettek és megkockáztatom, boldogok. A boltok kínálata szegényes, de nekik elég, többnyire nem romlandó cuccok vannak, ezen kívül jár dudáló autó mint nálunk a Family Frost, na onnan lehet hagymát, krumplit meg ilyesmit venni, ami a boltokban nincs.

Az átlagnépség max 50 m2-s, cuki házakban él, aminek a bejárati folyosóin, vagy egy külön szobában házi szentély van. Talán az erős vallásosságuk miatt is ilyen alacsony a bűnözés a szigeten, szerintem vallásosabbak, mint az olaszok, néha inkább egész mexikói feelinget éreztünk, kokainbáró nélkül. 

Bankkártyát rengeteg helyen lehet használni, de a legkisebb faluban is tuti hogy van ATM. A miradurok és egyéb autós megállók többnyire barbecue-lehetőséggel vannak ellátva (!!), ha valaki esetleg autót bérel és sütögetni akar. Ha úgy jössz, mint mi, egy powerbank nem biztos hogy elég.

Sok a fiú párocska, akik közül az egyiknek biztosan rózsaszín hátizsákja van. Vagy bokalánca. Esetleg mindkettő. Sokkal kevesebb a lány párocska, nekik rendszerint nincs rózsaszín hátizsákjuk, sem bokaláncuk, és valahogy vagányabbnak néznek ki. Ezen kívül vannak különböző nemű turista párocskák is, na azok fognak legkevésbé felvenni ha stoppolsz, 90% inkább félrenéz. Az a 10% aki felvesz, na az viszont baromi jó fej. 

19. nap, 2018. szeptember 16.

Lisszabon reptér, 10:55 felszállás, majd Budapestről haza vonattal. Egész napos utazás... de megérte.

Részemről a mérleg számokban, mivel közgazdász valék vagy mi:

- Kb. 300 stoppal, és kb 60-100 gyalog megtett kilométer

- Max egy óra az út mentén állva, ennyi idő alatt biztosan felvesz valaki

- Részemről egy elvesztett Kilimanjaro naci felső része, pedig szerettem és jól állt (túracsoportban ajándékba felajánlottam a megmaradt szárait, hátha valakinek jól jön)

- Fejenként egy vékonyabb és egy vastagabb feleslegesen cipelt pulóver, egy hosszú szárú túranadrág és kamásli (szerintem kullancs sincs), Árpi részéről még ráadásul egy feleslegesen cipelt esőnadrág is (én ezt eleve szabotáltam)

- Fejenként egy tönkrement túraszandál, na ez volt a legbosszantóbb, mert útközben nem pótolható.

Egyéb, nem számokban: 

- Simone-tól már tudjuk, hogy van fél kilós sátor is, aminek a tartóvasa a walking-stick, szóval nem muszáj két és fél kilós sátorral grasszálni, bár elégedettek vagyunk a kínai minőséggel és a súlyával is, masszív esőink voltak és nem ázott be egyszer sem. 

- Ha túrázol, esőkabát nem praktikus szerintem, hanem inkább a hátizsákot is beborító poncsó a megfelelő.

- Árpi nem akar ide költözni, pedig nincs csalán, medve és kígyó sem. Ő azt mondja, hogy írjam azt hogy még gondolkozunk hogy mit tudnánk itt kezdeni, de hát ha nem tud csalánteán alapuló herbária üzletet, akkor mi jobb ötletünk lehetne? Mondjuk a másik ötlete a helyi vakondpörkölt specialitás lett volna, de alapanyag-hiány miatt ezt az ötletet is el kellet vetnünk a repertoárból.

- Térkép. Mi a Kompass térképét használtuk, Németországból rendeltük, pár nap alatt megérkezett és nem volt drága, talán 20 EUR körül. Mindent tartalmaz, amire szükség van: főutak, alsóbbrendű utak, sétaútvonalak, sőt, külön színnel, számmal jelölve a túraútvonalak is. Tökéletesen elégedettek voltunk vele. Ezen kívül javasoljuk a Maps.me app használatát, nagyon alapos, a földutakat és az éttermeket, boltokat is ismeri, a vízesések, de talán még a pocsolyák is, valamint a kempingek és a “free” kempingek is rajt vannak, és jól végzi a dolgát. 

- Utolsó megjegyzés: GYERTEK az édenkertbe, nem bánjátok meg! Mi biztosan visszajövünk, és a következő célpont valószínűleg Terceira és a körülötte levő, hajóval elérhető kis szigetek. 

Bárkinek technikai vagy utazási kérdése van, webmailen szívesen válaszolunk. 

Lejegyezte: Vízálló Tücsök, a Vízáló-Tücsök Pásztor segítségével